A tudomány kapcsolata mai életünkkel

A tudománynak sohasem volt jelentős közvetlen hatása az egyének életére, kivéve művelőit, akik gyakran életüket szentelték, olykor feláldozták érte. Hatása elsősorban a technikai vívmányok révén érvényesült, és érvényesül ma is. A tudomány és a technika azonban jelentősen befolyásolta a társadalom fejlődését, módosítva annak szerkezetét és működését. Talán nem túlzok, ha azt állítom, a mai civilizáció a tudomány következtében olyan, amilyen.

Az iskolában mindenki végigjárja a tudomány fejlődésének minden állomását, ahogy egyedfejlődésünk során a többi élőlényhez hasonlóan végighaladunk fajunk evolúciós folyamatán megtapasztalva, amit a minden kétséget kizáró tények ellenére oly’ sokan tagadnak, gondolok itt a kreacionizmus számtalan formájának ma is tomboló népszerűségére. (Újabban az USA egyes területein a lakosság jelentős hányada követeli a teremtéselmélet tankönyvekbe iktatását!)

Úgy tűnik, manapság a tudomány elfogadottsága elég alacsony, a könyvesboltokban pedig megállíthatatlanul növekszik az ezoterikával és horoszkópokkal foglalkozó könyveknek helyet adó polcok száma. A hétköznapokban használt hi-tech eszközöket olyan természetesnek veszik az emberek, hogy fel sem tűnik nekik, hogy az áltudományos vagy tudományellenes nézeteikkel gyakran olyan tudományos eredményeket kérdőjeleznek meg, amelyek éppen ezen eszközök működésének alapját képezik. Pedig a legbiztosabb – ha nem is tévedhetetlen - információforrásunk a tudomány, amely a legpontosabb világképet adja. Ha valaki kételkedik benne, bizonyára olyan dolgokban hisz, amelyek kevésbé vagy egyáltalán nem igazoltak. A modern elméleti fizika, és főleg azon elméletei, melyek ellenőrzésére belátható időn belül nem lesz lehetőség, komoly filozófiai kérdéseket feszegetnek. A modern filozófia pedig teljesen kihalt a köztudatból. Talán csak a fizikusok körében létezik, vagy észrevétlenül jelen van mindenhol? Mindenesetre népszerűsítése szerintem komoly fegyver lehetne az áltudományokkal szemben, amelyek lehet, hogy éppen a filozófia háttérbe szorulása nyomán keletkezett űrt töltik ki mindenféle szánalmas, a műveltebbek számára sokszor nevetséges butaságokkal.

A tudományfilozófia, mint külön tudományág az 1920-as évektől létezik. Jó darabig csak két áramlata volt: a Bécsi körhöz tartozó neopozitivista és a Popper-féle irányzat, de egyik sem támaszkodott a tudománytörténetre. Helyette elsősorban a tudományos tények definíciójával és elméletek ellenőrzésével, bizonyításával foglalkoztak, és ráébredtek, hogy ez teljes mértékben – a megfigyelések véges volta miatt – nem lehetséges. A Bécsi kör filozófusai a teljes verifikáció fogalmát (azaz tapasztalati ellenőrzés) kénytelenek voltak lecserélni a szerényebb konfirmálhatóság (megerősítés) követelményére, Popperrel ellentétben, aki az un. falszifikációs elvet javasolta. Szerinte az elméletek akkor tudományosak, ha elvileg cáfolhatók, vagyis igazságuk nem, csak hamisságuk bizonyítható véglegesen. Ebben a megközelítésben az elméleteket alkotó, időben egymást követő hipotézisek egyre ellenállóbbak a falszifikációs eljárással szemben, ami egy soha véget nem érő folyamatot eredményez. Ennek során egyre közelebb kerülünk az objektív valósághoz, de az elméletek végérvényes igazolása nem lehetséges.

Ahhoz, hogy a tudomány lényegét, valódi természetét megismerjük, fejlődésének folyamatában és társadalmi vonatkozásában kell tanulmányoznunk. Ezt felismerve az eredetileg elméleti fizikusnak készülő Thomas S. Kuhn beállt filozófusnak, és az 1960-as években a tudományos forradalmakról írott könyvében forradalmi gondolatokkal állt elő.

Kuhn megpróbálta minél pontosabban leírni a tudomány fejlődésének korántsem egyszerű dinamikáját. Tapasztalatai szerint elődei – akik a fejlődést figyelmen kívül hagyták – nagyon messze jártak a kutatás valódi gyakorlatának megértésétől. A tudománytörténetet is be kellett vonni a kutatásba.

A hagyományos felfogás a régi korok tudományos elméleteit csupán mítoszoknak, naiv hiedelmeknek tekintette. Úgy gondolták ennek oka, hogy, az akkori tudósok nem rendelkeztek megfelelő eszközökkel a természeti jelenségek vizsgálatához. Kuhn azonban gyökeresen más következtetésre jutott: a mai tudományt éppen annyira nevezhetnénk mítoszoknak. Forradalmi felfogásának alapfogalma a paradigma, amelyen Kuhn a tudományos közösség által a tudományos gyakorlat számára elfogadott olyan tudományos modellt, mintát, elméletet ért, amelyekből a tudományos kutatás hagyományai származnak, ezek olyan tudományos világképek, szemléletmódok, amelyek közmegegyezés során jönnek létre és a tudományos fejlődés alapegységei.

A tudománytörténetből jól látszik, hogy a tudományokat és a kutatásokat minden korban egy paradigma vezérli. Ezek a paradigmák azonban Kuhn szerint teljesen összehasonlíthatatlanok, és nem létezik olyan értékrendszer, mely alapján értékelni lehetne őket. Az állítások és terminusok kizárólag egy elmélet összefüggő hálózatában értelmezhetők. A fogalmaknak gyakran csak a hálózat más elemével összefüggésben van jelentésük. Előfordulhat, hogy egy elmélet, és vele együtt az elmélet fogalmai és fogalmi viszonya is annyira megváltozik, hogy az új rendszer fogalmainak a régiben már nincs jelentése. Ebből következik, hogy ha egy elmélet megváltozik az összemérhetetlenséghez vezet, azaz egy új paradigma születik. A kompatibilitás hiánya miatt az egymással versengő paradigmák esetén nem dönthető el, és kísérleti úton sem igazolható, melyik a jobb, vagy melyik áll közelebb a valósághoz. Egyáltalán nincs olyan, hogy „jobb”. A különböző paradigmák nem minősíthetik egymást. Kizárólag a befogadó társadalom dönthet felettük, melyiket fogadja el, és melyik kerül a „süllyesztőbe”.

Az élőlények és a tudomány evolúciója nagy hasonlóságot mutatnak: egyik sem egyszerű lineáris folyamat. A társadalom a környezettel, a tudományos paradigmák a fajokkal hozhatók párhuzamba. A jövőkutatók jól tudják: exponenciálisan növekedő, csökkenő, majd stagnáló és kaotikus időszakok követik egymást. Amint felfedeznek valami minőségileg újat, az láncreakciót vált ki, és gyorsuló növekedést okoz, majd a kiteljesedést követően lelassul a növekedés, és stagnálás áll be a fejlődésben, paradigmaváltásra van szükség. Az anarchia, lázas keresgélés addig tart, amíg nem következik be egy újabb minőségi újítás, és a régi paradigmát felváltja egy új.

Kuhn állítása szerint egy új paradigma születése a régi megszűnésével jár együtt. Ezt a kijelentését kicsit túlzónak tartom. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a túlhaladott paradigma „befagy”, de kész elméleteit gyakran tovább alkalmazzák. Például a Newtoni mechanikát a relativitáselmélet elfogadása óta még mindig tanítják és használják, mivel a hétköznapi életben sokkal célszerűbb az ilyen körülmények között szintén érvényes, egyszerűbb Newtoni egyenletekkel számolni. Hasonló a helyzet a legtöbb egykor sikeres, de túlhaladott elmélettel, amelyeket továbbra is vidáman alkalmaznak az érvényességi határaikon belül. Más kérdés, hogy maga a tudományos paradigma már nem szolgál a kutatások motorjaként.

Kuhn azon nézeteivel, hogy az egymást követő paradigmák minden szempontból összemérhetetlenek, az újak semmivel sem jobbak a régieknél, és a túlhaladott paradigmák nem élnek tovább, szintén nem értek egyet. Ahogy a biológiai evolúcióban az egymást követő (és sok esetben fel is váltó) fajok egyre jobb alkalmazkodóképességgel rendelkeznek, úgy az egymást követő paradigmák az objektív valóság egyre nagyobb részét növekvő pontossággal írják le. Éppen ezért a régi elméletek nem veszítik el érvényességüket, de érvényességi körük az általánosabb elmélettel behatárolhatóbbá válik.

Itt azonban felvetődik egy kellemetlen kérdés: ha van egy elméletünk, amelyről azt feltételezzük, hogy az egész Univerzumot leírja, hogyan bizonyíthatjuk be, hogy érvényességi köre csakugyan kiterjed az egész Világmindenségre? Hát csakis úgy, ha találunk egy még kiterjedtebb, az Univerzum környezetét is modellező „szuper-elméletet”. Lehetséges ez, ha figyelembe vesszük: részei, „rabjai” vagyunk a térnek? Olyan ez, mintha azt kérdeznénk: egy számítógépes program virtuális valóságában „élő” mesterséges intelligencia képes lehet felismerni, és belátni, hogy ő egy számítógép memóriájában létezik csupán?

Ha feltételezzük, hogy az Univerzum zárt rendszer, és nem szerezhetünk információt az őt magába foglaló „hipertérről”, ha az „információ” egyáltalán létezik ilyen vonatkoztatásban, a válaszom minden kérdésre egyértelműen: Nem!

És a tudomány végtelen története tovább folytatódik…