Az antik örökség

Az ember több évezreden keresztül istenítette a szent tudását, mit isteneitől kapott ajándékba, hogy uralkodhasson a Föld férgein, víz halain, szárazföld állatain és az ég madarain. Az írástudók féltve őrzött hagyománya, a tudás továbbvitele és bővítése csak lassan vezetett el az információ akadálymentes és gyors áramlásához, amely rendszerekbe szervezte és stabilizálta a világ társadalmait. Vajon mi az a forradalmi újítás, amivel az emberi faj ezt elérte?

Minden élőlény – az egysejtűek is – rendelkeznek egy modellel a környezetükről, ha nem is a szó hétköznapi értelmében. Az egyre komplexebb szervezetek egyre összetettebb modelleket fejlesztettek ki, egyre nagyobb alkalmazkodóképességre szert téve. Ezért jelentett előnyt a növekedő agytérfogat, amennyiben tömege más szempontból nem volt nagyobb hátrány. Az információ genetikai úton öröklődött nemzedékről nemzedékre.

Az idegrendszer komplexitásának növekedésével lehetőség nyílt a bonyolultabb viselkedési formák utánzására, és nagyobb hangsúlyt kapott a tanítással/tanulással történő információátadás, ami előnyt jelentett az örökletes tudás viszonylagos statikusságával szemben. Ahhoz, azonban, hogy az újfajta tudás-átörökítés kiteljesedjen, még biztosítani kellett a teljes világmodell átadását az utódoknak.

Szükség volt:

a világkép egységes és plasztikus formába öntésére, ami biztosítja az információ mobilitását (fogalmi rendszer)

egy kommunikációs „protokollra” (nyelv)

átviteli közegre, valamint a megfelelő eszközökre, melyekben mindezek realizálódnak, a „hardware”-re (fejlett, univerzális idegrendszer beszédközponttal, megfelelő hangadó szerv)

Hogy ezek milyen sorrendben alakultak ki, s milyen hatásokra, azt nehéz megmondani. Az biztos, hogy a majmok, az elefántok és a delfinek is őriznek magasabb rendű szokásokat, primitív hagyományokat. Bizonyára az agy fejlődésének velejárója az utánzási képességek javulása, ami visszahat az idegrendszer evolúciójára. A gorilla korlátozott szimbólumredszer-kezelő képessége arra enged következtetni, hogy már a nyelv és a beszéd kialakulása előtt, – talán a testbeszéddel karöltve – létrejött egy kezdetleges fogalmi rendszer elsajátításának és kezelésének képessége. A testbeszéddel már gondolatokat lehetett közvetíteni. A változások egymást erősítő folyamatokat generáltak, és viszonylag rövid idő alatt bekövetkezhetett a minőségi ugrás. Ettől kezdve az átmenetet képező fajok halálra voltak ítélve, az evolúcióbiológusok megfigyeléseikből jól tudják. A nem-evolúcióbiológusok pedig általában valamiféle „csodaként” vagy fatális véletlenek roppant valószínűtlen sorozataként fogják fel az emeber felemelkedését, csakúgy, mint az élet kialakulását.

A nyelv és a beszéd megjelenése tehát forradalmi lépés volt, és a változatos világképek/világmodellek generációnkénti teljes továbbadásával, újraértelmezésével, rekombinálásával és ütköztetésével az embert behozhatatlan előnnyel ruházta fel a Föld többi fajával szemben.

A tudást sokáig csak beszéd és utánzás segítségével továbbították, de az ősök rájöttek: világképük bizonyos elemeit ki tudják vetíteni, és rajzok formájában realizálni. Úgy szokták mondani: képessé váltak az absztrakcióra, az absztrakt gondolkodásra, pedig csak annyit tettek, hogy kimásolták a világképük elemeit. Valójában szó sincs az absztrakció képességéről, vagy magasabb szintjéről. Az emberi és az állati agy funkciója folytán természetes módon leképezi a valóságot, és absztrahálja. A fogalmi rendszer már az ősember előtti hominidákban létrejött, amely diszkrét, leképezhető elemek rendszereként állt össze. Az újdonság az, hogy az ősember a fejében kialakult fogalmi rendszer karakteresebb, egyszerűbb képi formát öltő elemeit megtanulta leképezni a sziklafalra. Innen már elképzelhető egy viszonylag egyenletes út az írás kialakulása felé: az ember a világmodell egyre több elemét rajzolta le. A rajzolás és a gondolatrendszer között kölcsönös, egymás egyszerűsödését és tökéletesedését eredményező kapcsolat lépett működésbe, melynek folyamán a rajzok, elkészítésük nehézsége miatt is egyszerűsödtek, agyuk pedig társította az eredeti fogalmakat az egyszerűbbé vált megjelenítési formájuk képével. Ilyen módon eljutottunk a képírásig, mainek nagy hátránya, hogy a borzalmasan sok fogalomhoz ugyanannyi kis képet társít, ezért borzasztó fáradságos és időigényes ezen jelek elsajátítása és leírása. Érthető hát, a társadalomnak miért csak egy szűk rétege foglalkozott vele. Az alfabetikus írás megjelenésével – amely egy újabb, de rendkívül egyszerű és könnyen tanulható leképezést feltételez a hangok és a betűk között – ez a probléma megoldódott, és a fejlődő világmodell egyre nagyobb részét tudták papírra vetni, és az írás elterjedt az emberek széles körében. Az írás itt megint visszahatott a világkép fejlődésére: azzal a követelésével, hogy gondolatainkat, formálódó elméleteinket az írással kompatibilis formába öntsük. Egy ilyen kompatibilis és nagyon praktikus fogalmi rendszer például a matematika, amellyel a környezetről alkotott képünket egyszerű, praktikus és kompakt formába ünthetjük, de alkalmas tetszőlegesen összetett modell leírására. Mint tudjuk: az írás tudománya nagyszerű útravalónak bizonyult.

Az ember örökségével: páratlan, részben még rejtett képességek birtokában, ellenséget nem ismerve szétrajzott a világ minden tájára, elfoglalva a legjobb életfeltételeket nyújtó folyópartokat és torkolatvidékeket (Nílus völgye, Tigris és Eufrátesz, Indus, Gangesz, Huang-Ho). A körülmények minden kultúrának hasonló követelményeket támasztottak, hasonló életritmust, technológiát és társadalmi rendszert igényeltek. Nem véletlen hát, hogy a közös múlttal és közös őssel rendelkező elszigetelt társadalmak egymástól függetlenül kifejlesztették saját képírásukat és kultúrájukat, ezzel is bizonyítva, hogy mindezek nem valamiféle „isteni szikra” folytán jöttek létre – saját hitük szerint –, hanem természetes fejlődési folyamat eredményeként.

A környezet változatlansága azonban konzerválta a folyóvölgyek fenyegetésektől mentes zárt világát. Kivételt és kiutat jelentett a nomád törzsek által veszélyeztetett Mezopotámia. Itt a hódítók átvették és színesítették a leigázott nép örökségét.

A görögség már egy egészen más, vad környezetben fejlődött. A szigetvilág változatos körülményei között kénytelen volt megvédeni magát a külső betolakodóktól. Nyilvánvalóan tudásuk tette lehetővé, hogy hosszú ideig fennmaradjanak, miközben nem vesztették el a fejlődés képességét. Örökségüket a folyómenti kultúráktól kapták, saját bevallásuk szerint az Egyiptomiaktól, de ki tudja milyen utakat járt be ez a tudás, mire a görögök kezébe jutott. Írásjeleik még őrizék az ősi vonásokat, de már hangokat kódoltak, könnyen elsajátítjható és kezelhető rendszert alkotva. Sokistenhitük azonban nem korlátozta életüket a demokratikus államban, nagy alakjaik filozófiai kérdéseket kezdtek feltenni.

A babonás Püthagórasz matematikával: az aritmetika és a geomertia kapcsolatával foglalkozott. Szókratész nem hitt az írásban: gondolatai élőszóban közölte. Az általánosító érvelés filozófiai módszerét alkalmazva vitatkozott hallgatóságával. Elsősorban az erkölcsfilozófia kérdései izgatták, megpróbált rávezetni másokat hamis képzeteikre. Az ő korában azonban még túl nagy szerepet töltött be a vallás az emberek világképének kialakításában, így istenkáromlás és a fiatalság megrontásának vádjával halálra ítélték. Utóda, Platón filozófiájában ötvözte elődei gondolkodásmódjának legfőbb elemeit. Tudatos rendszerteremtő szerepet töltött be, körülölelve a metafizikát, természetfilozófiát és erkölcstant. A modern európai tudomány atyjának Platón tanítványát, Arisztotelészt tekintik. A realizmusra építkezve alkotta meg tudományos módszereit, és megalkotta a formális logikát. A geometria atyjának Euklidészt tekintik, aki elsőként állított fel axiómákat, és erre alapozta matematikáját. A teljesen korrekt axiómarendszerénél a XIX. század végéig nem találtak jobbat, és még ma is használjuk. Ezzel a találmányával sikeresen megteremtett egy tudományos paradigmát, amelyből új paradigmák egész hada fejlődött ki. A görögöké volt tehát az egyik legnehezebb feladat: az útkeresés és alapozás. Útmutatásuk nem volt, szinte mindent a semmiből kellett felépíteniük. Történetükben látszik, hogy kezdetben mennyire vaktában szedték össze az információdarabkákat, nem ismerve, melyek a lényegesek. Nagyon szembetűnő a tudásuk továbbadásának sajátos módja, mely még ősi, gyakorlatias példát követ. Lassan kristályosodó ismereteik tanítványok szakadatlan láncolatán keresztül vándoroltak az ókorból a középkorba, ötvözve az írást és a hagyományokat. Azért volt ez lehetséges, mert a tudomány világmodellje mindvégig az emberi agy kapacitása alatt maradt. Ahogy növekedett, úgy egyre nagyobb feladat hárult a könyvekre, amelyek már nagyobb mobilitást és hatékonyabb „adatszórást” biztosítottak. A középkorban már akkorára nőtt a tudomány rendszere, hogy egy ember már nem tudta teljes elsajátítani, ezért feldarabolódott, a rendszer fejlesztői és „karbantartói” kénytelenek voltak specifikálódni. Az enciklopédisták törekvése egy kétségbeesett próbálkozás volt a tudomány ellenőrzésének kézben tartására és egységének megőrzésére, de hamar kiderült, hogy e felett a teljesen maga útját járó, paradigmák önszerveződő természetes rendszere felett az embernek nincs többé hatalma. A társadalom szupraorganikus redszerének részét képezi. Analógiával élve: a tudomány a társadalom világmodellje, ahhoz hasonlóan, ahogy minden egyénnek is létezik egy világképe, ami alapján a környezetéhez viszonyul.

Mostanra elértünk oda, ahol az agyunk korlátozott tanulási képességei és verbális kommunikációnk csigalassúsága jelenti a legfőbb akadályt, ami egykoron hatalmas lehetőségekkel ruházta fel őseinket a fajok „versenyében”. Fogyatékosságainkat azonban sikerült elfedni azzal, hogy társadalmi rendszerbe tömörültünk.

El sem tudjuk képzelni, mi történik az emberi társadalommal, ha létrehoz valamit, amit nem korlátoznak ilyen tényezők: erőforrásait és tudását pillanatok alatt képes továbbörökíteni és megosztani. Ez az új építőelem egy új társadalmi paradigma alapját képezheti. Hirtelen egy kijátszhatatlan ellenség, az „Utód” markában találjuk magunkat, s könnyen megeshet, hogy az emberi faj egy elegáns hajítással az evolúció szemétkosarába kerül, vagy ami még rosszabb: veszélyes hulladékká minősül, amit legjobb minél előbb eltakarítani.