Az állatokhoz való viszonyunkról sokan úgy beszélnek, mintha az pusztán ízlés, szokás vagy életmód kérdése volna. Szerintem nem az. Ez elsősorban erkölcsi kérdés. Nem az számít, ki miben nőtt fel, vagy mit tart megszokottnak, hanem arról, hogy mit engedünk meg magunknak más, érző lényekkel szemben.
| ”Megtehetünk-e bármit valakivel csak azért, mert gyengébb nálunk, ki van szolgáltatva nekünk, vagy mert a társadalom ezt régóta természetesnek veszi?„ |
A probléma gyökere az, hogy az állatokat a legtöbb ember még ma sem önmagukért létező egyedekként látja, hanem valamilyen cél eszközeként. Hús, tej, tojás, bunda, kísérleti alany, szórakoztatás, hobbi, dísz, ajándék, „haszon”. Már maga ez a nyelv is árulkodó. Amikor egy élőlényt „haszonállatnak” nevezünk, már a szóban benne van, hogy nem önálló életként tekintünk rá, hanem erőforrásként. Pedig attól, hogy valakit ilyen kategóriába sorolunk, még nem szűnik meg érző, tapasztaló, a saját életéhez ragaszkodó lény lenni.
Ez a gondolkodásmód azért veszélyes, mert elfedi a lényeget. Azt, hogy az állat nem tárgy. Nem gép. Nem biológiai nyersanyag. Van saját nézőpontja a világról, vannak félelmei, vágyai, kötődései, stressze, fájdalma, öröme. A modern állatetikai gondolkodás éppen ezért jutott el oda, hogy az állatok erkölcsi státuszát már nem lehet lesöpörni azzal, hogy „nem emberek”. Egyre szélesebb körben elfogadott nézet, hogy az állatoknak saját jogon jár erkölcsi figyelem, és nem csupán annyiban fontosak, amennyiben az ember számára hasznosak. (Az állatok etikai helyzete)
Sokan azt mondják: de hát mindig is így volt. Igen, sok minden volt már „mindig is így”. A történelem tele van olyan berendezkedésekkel, amelyek egy korszakban normálisnak számítottak, később mégis vállalhatatlannak bizonyultak. Az, hogy valami régi, elterjedt vagy társadalmilag támogatott, még semmit nem mond arról, hogy helyes-e.
| ”Az erkölcsi fejlődés éppen ott kezdődik, amikor valaki képes kívülről ránézni a megszokott világára, és feltenni a kellemetlen kérdést: biztos, hogy jogunk van ezt tenni?„ |
Az állatok esetében ez a kérdés különösen élesen merül fel, mert itt egy olyan rendszer működik, amelyet a hétköznapok nyelve, intézményei és gazdasági érdekei együttesen normalizálnak. A fogyasztó többnyire már csak a kész terméket látja, nem a mögötte lévő életet. Nem látja a bezártságot, a manipulált szaporítást, az anyától való elválasztást, a stresszt, a vágóhidat. Minél inkább eltűnik a szemünk elől az egyed, annál könnyebb elhinni, hogy itt nincs is valódi erkölcsi probléma. Pedig éppen ez az eltávolítás teszi lehetővé a lelki kényelmet.
Ha valaki egyszer komolyan belegondol abba, hogy mit jelent állatként megszületni egy olyan világba, ahol eleve mások céljaira tenyésztik, zárják, csonkítják, szállítják és ölik meg, nehéz többé ugyanúgy nézni erre az egész rendszerre. Főleg akkor, ha nem absztrakt kategóriákban gondolkodik, hanem konkrét egyedekben. Egy nyúlban, aki futni szeretne. Egy sertésben, aki társas lény. Egy tehénben, aki ragaszkodik a borjához. Egy madárban, aki a szabadságra van berendezkedve, nem egy rácsos élettérre. Az állat számára a saját élete nem mellékes. Neki az az egyetlen élete van. Ugyanúgy a középpontjában áll a saját világának, mint mi a miénknek.
Aki ezt felismeri, annál előbb-utóbb összeomlik a „használat” nyelve. Mert onnantól már nem az a kérdés, hogy milyen körülmények között „tartjuk” az állatot, hanem az, hogy milyen jogon tesszük ezt vele egyáltalán. A vita tehát nem pusztán a ketrec méretéről szól, bár az sem közömbös. Hanem arról, hogy egy érző lényt szabad-e eleve birtokolható eszközként kezelni.
| ”A modern állatjogi filozófia egyik legerősebb felismerése az volt, hogy az erkölcsileg lényeges tulajdonság nem a fajhoz tartozás, hanem az, hogy valaki képes-e szenvedni, érdekei vannak-e, és van-e számára valami tétje annak, mi történik vele, vagyis van-e szubjektív tapasztalata a világról.„ |
Peter Singer munkássága azért lett mérföldkő, mert ezt a kérdést radikális következetességgel tette fel, és a fajizmus kritikáját az erkölcsi gondolkodás középpontjába emelte. Tom Regan pedig azt hangsúlyozta, hogy legalább egyes állatok nem pusztán eszközértékkel, hanem önértékkel bírnak, vagyis nem használhatók fel pusztán mások céljaira. (Peter Singer: Egy állatjogi filozófus élete és eszméi)
Ez számomra nem valami szélsőséges álláspont, hanem az erkölcsi következetesség minimális formája. Ha elfogadjuk, hogy a szenvedés rossz, akkor nem mondhatjuk, hogy csak akkor rossz, ha emberrel történik. Ha elfogadjuk, hogy a szabadság érték, akkor nem állíthatjuk, hogy az kizárólag a mi fajunkon belül számít. Ha zavar bennünket, amikor önkényesen bánnak gyengébbekkel, akkor azt sem söpörhetjük félre, ha ugyanezt állatokkal tesszük.
Persze sokan itt rögtön azzal vágnak vissza, hogy az ember mégiscsak különleges. Bizonyos szempontból az is. Az ember technológiai, nyelvi, kulturális képességei valóban rendkívüliek. De ebből nem következik, hogy a kevésbé erős vagy kevésbé intelligens lények érdekei semmit sem számítanak. Az erkölcsi mérce nem lehet az, hogy ki mennyire hasonlít a legerősebbekre. Mert ha ez lenne az alapelv, annak emberi vonatkozásban is vállalhatatlan következményei lennének. Az erkölcs nem a fölény igazolására való, hanem a fölény korlátozására.
Dr. Prof. Tom Regan elismert filozófus az elsők között érvelt az mellett, hogy az állatoknak alanyi jogon jár a szabadsághoz és élethez való jog. (Itt természetesen nem arról a "tiszteletről" van szó, amit az állatok életét kioltó vadászok vallanak, hanem valódi tiszteletről, ami összeegyeztethetetlen a legyilkolásukkal.)
Az állatkérdés ráadásul nem csak elméleti ügy. Nagyon is gyakorlati következményei vannak. Az egyik ilyen az egészség kérdése. A jól összeállított növényi étrendből megszerezhetők a szükséges tápanyagok, bár néhány esetben tudatos tervezésre, dúsított élelmiszerekre vagy kiegészítőkre van szükség, például B12-vitamin esetén. Ez azért fontos, mert sokan még mindig úgy beszélnek a húsról és az állati termékekről, mintha azok erkölcsileg ugyan problémásak lennének, de biológiailag elkerülhetetlenek. Ez egyszerűen nem igaz. A kérdés ma már nem az, hogy lehet-e növényi alapon egészségesen élni, hanem az, hogy hajlandók vagyunk-e ehhez kellő figyelmet és tudatosságot társítani.
A másik nagy kérdés a környezet. Az állattartás nemcsak az állatok miatt probléma, hanem azért is, mert rendkívül erőforrás-igényes rendszer. A globális mezőgazdasági területek döntő részét a hús- és tejtermeléshez kapcsolódó legelők és takarmánynövények foglalják el, miközben ezek az élelmiszerek a világ kalóriaellátásának jóval kisebb részét adják. Ez azt jelenti, hogy a rendszer területfelhasználása aránytalanul nagy. Nem véletlen, hogy a legátfogóbb vizsgálatok szerint az állati termékek fogyasztásának csökkentése a környezeti terhelés mérséklésének egyik legerősebb eszköze.
Magyarország növényzetének állapota jól mutatja, mennyire ki van zsákmányolva a természet, és ennek egyik oka az állattenyésztés, a húsfogyasztás.
És ehhez kapcsolódik a harmadik szempont: a járványkockázat. A WHO szerint a zoonózisok, vagyis az állatról emberre terjedő betegségek a fertőző betegségek jelentős részét adják, és a közeli ember–állat kapcsolat, az intenzív állattartás, a vadállatokkal való érintkezés, valamint az élőhelyek pusztítása mind növelik a kockázatot. Az emberi, állati és környezeti egészség valójában nem választhatók el egymástól. Amikor az állatokat tömegben, iparszerűen kezeljük, és a természetet ennek rendeljük alá, annak a következményeit végül mi is viseljük. (Egészségügyi Világszervezet)
Vagyis az állatokkal szembeni kizsákmányolás nemcsak az állatoknak rossz. Visszahat az emberre is. Erkölcsileg tompít, környezetileg rombol, közegészségügyileg kockázatot teremt. És mégis fennmarad, mert a szokás erős, az érdek szervezett, a lelki önvédelem pedig kifinomult. Az emberek többsége nem azért gonosz, mert nevet az állatok szenvedésén, hanem azért vesz részt benne, mert megtanulta nem észrevenni. Megtanulta szétválasztani a tányért és az életet. Megtanulta, hogy az együttérzését bizonyos fajoknál aktiválja, másoknál pedig kikapcsolja. A kutyát családtagnak látja, a disznót terméknek. A nyulat megsimogatja, majd egy másik nyúl ketrecét természetesnek tekinti. Ez az ellentmondás nem az érzéketlenség bizonyítéka, inkább annak, hogy a kultúra milyen mélyen képes átírni az erkölcsi reflexeinket.
Pont ezért tartom fontosnak az ismeretterjesztést. Nem azért, mert bárki fölött ítélkezni akarok, hanem mert a döntéshez először látni kell. A felelősség csak ott kezdődik, ahol a tudás már rendelkezésre áll. Amíg valaki azt hiszi, hogy az állatok egyszerű ösztöngépek, hogy a növényi étrend szükségszerűen egészségtelen, hogy az állattartás környezeti és járványügyi hatása marginális, addig könnyen megmarad a régi sémáknál.
| ”De ha valaki egyszer végiggondolja, hogy érző lényekről van szó, akiknek a saját életük számít, onnantól már nem olyan könnyű ugyanazzal a nyugalommal részt venni ebben a rendszerben.„ |
Az állatkérdés mélyén valójában egy nagyobb civilizációs kérdés húzódik meg: túl tudunk-e lépni azon a régi logikán, hogy az erősebb természetes joga a gyengébb használata? Az én meggyőződésem az, hogy az erkölcsi fejlődés egyik legfontosabb következő lépése éppen ez. Nem elég emberségesebbé tenni a kizsákmányolást. Nem elég kicsit nagyobb ketrecet adni, kicsit szebb csomagolást tenni a régi rendszerre, kicsit halkabban beszélni a vágóhidakról. A valódi kérdés az, hogy hajlandók vagyunk-e végre kimondani: ami érző, az nem lehet puszta eszköz.
Sokan félnek ettől a következtetéstől, mert túl nagynak tűnik a változás. Pedig az első lépés nagyon egyszerű: komolyan venni, hogy az állat valaki, nem valami. Innentől már más fényben látszik a tányér, a ketrec, a tenyésztés, a vadászat, a szórakoztatás, az egész ipar. Innentől már nem lehet ugyanolyan könnyedén kimondani azt a szót sem, hogy „haszonállat”, mert világossá válik, hogy itt nem haszonról, hanem valaki más elveszett szabadságáról, testi épségéről és életéről van szó.
Én ezért gondolom úgy, hogy az állatvédelem nem mellékes ügy, és nem egy szűk aktivista réteg hóbortja. Ez az egyik legfontosabb erkölcsi kérdésünk. Azt mutatja meg, hogy mit kezdünk a nálunk kiszolgáltatottabb lényekkel, amikor megtehetnénk velük bármit. A kérdés végső soron nem az, hogy mit lehet megúszni, mit szoktak, vagy min nőttünk fel. Hanem az, hogy mit tartunk helyesnek, ha már valóban szembe merünk nézni a valósággal.
És szerintem a válasz egyre világosabb: az állatok nem azért vannak, hogy használjuk őket. Az állatok azért vannak itt, mert ők is élni akarnak.