Amikor megvásárolunk egy kilogramm húst, a pénztárnál csak a költségek egy részét fizetjük meg. A termelést közpénzből támogatják, az állatjárványok elleni védekezés milliárdokat emészt fel, a környezetszennyezés és az egészségkárosodás következményeit pedig nagyrészt az egész társadalom viseli. Ha ezeket is figyelembe vesszük, a hús ára lényegesen magasabb lehet annál, amit a boltokban látunk.
Korunk egyik legnagyobb átverése a bioüzemanyag. Tekintve, hogy a növények csupán a napsugárzás közel 1%-át képesek hasznosítani, szemben a napelemek 20%-os hatékonyságával, a bioüzemanyag gyártás a napenergia hasznosításának legrosszabb és legkörnyezetrombolóbb módja.
Amikor az erdő nem úgy újul meg, ahogyan szeretnénk, könnyen megszületik az ítélet: túl sok a szarvas, csökkenteni kell a számukat. Arról már kevesebb szó esik, miért ragaszkodunk a megszokott erdőállapothoz, mennyiben idéztük elő mi magunk a helyzetet, és milyen alapon döntünk az állatok életéről. A „túlszaporodás” kimondásával ugyanis még nem válaszoltuk meg, miért kellene a szarvasoknak meghalniuk.
A tüzifatermelők és méhészek által kedvelt akác okozta komoly ökológiai károkról nem lehet hallani a médiában. Ezzel szemben a média rendszeresen tele van az egyoldalú és hamis érvekre alapozott kampánnyal az akác “védelmére” és a hungarikummá nyilvánítására. Ezzel szemben a valóság az, hogy a több mint 463.000 hektáron növő akác, amely ökológiai sivataggá teszi az élőhelyet, további 200.000 hektárnyi őshonos növényzetet veszélyeztet [1].
David Attenborough egyszerű, de nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet: bolygónkon egyszerűen nincs elég földterület több milliárd nagytestű húsevő (ember) ellátására. Ezért nem mindegy, mit eszünk: az étrendünk közvetlenül meghatározza, mennyi földet foglalunk el a természet elől.
Etikai és erkölcsi szempontból fontos téma a háziállatok helyzete. Nagykanizsán az országos helyzethez képest viszonylag jól működő állatmenhely található, amely önkormányzati támogatásból és magánadományokból tartja fenn magát. Ez azonban nem általános. A háziállatokkal kapcsolatos humánus bánásmód tekintetében Magyarország komoly elmaradásban van a nyugati országokhoz képest.
A „vágatlan május” sokak szemében elsőre egyszerű kampánynak tűnhet: ne nyírjuk le a füvet májusban, hadd nőjön. A valóságban azonban ennél sokkal többről van szó. Nem pusztán arról, hogy egy hónapig nem indítjuk be a fűnyírót, hanem arról, hogy kicsit más szemmel kezdünk nézni a kertre, az udvarra, az árokpartra, az utcafrontra — és végső soron arra is, mit nevezünk rendnek.
Az éghajlatváltozásra a legtöbb esetben mint helyi szinten befolyásolhatatlan globális problémára gondolnak. Ezzel szemben számos olyan tényező létezik, amely Magyarország éghajlatát helyi léptékben is képes módosítani.
Alkonyatkor a magyar erdő széle elcsendesedik. A fű között csíkos pofa bukkan fel, a mozdulat óvatos, mégis magabiztos. A borz kerüli a feltűnést: a földben él, a földdel dolgozik, sötétben indul a maga csöndes munkájára. Forgat, tisztít, szellőztet, mindezt úgy, hogy alig hagy nyomot, legfeljebb egy-egy friss túrás kerek foltját.
Míg a helybéliek visszaemlékezései szerint az 1950-es években a szálalásos erdőgazdálkodás volt elterjedt Zalában, mára jelentős részben tarvágással termelik ki a fát, ami az erdei növények és állatok pusztulásával jár, illetve teret enged a gazadságilag is rendkívül káros tájidegen özönfajok térhódításának.
A motorfűrészek a hét elején kezdtek berregni, és néhány nap alatt az erdősávot teljesen letarolták. A nyár közepén, a fészkelési időszak közepén, a vegetációs időszak közepén.
Általánosságban elmondhatom, hogy az erdőket járva és erdészeti kiadványokat olvasva lesújtó kép tárul elém: az egész kizárólag a kitermelhető faanyag előállításáról szól, és közben a több ezernyi erdőlakó állat- és növényfaj érdekeiről megfeledkeznek. Ma már fekete harkályt, baglyokat, mókusokat és denevéreket, orchideákat és különleges gombákat a legtöbb erdőben alig találni.