Gyakran halljuk, hogy túlszaporodott a vadállomány, ezért gyéríteni kell. A mondat olyan természetességgel hangzik el, mintha a „túlszaporodás” valamiféle könnyen mérhető biológiai tulajdonság volna, mint a testtömeg vagy a vércukorszint. Pedig érdemes megkérdezni: mihez képest van túl sok szarvas?
A nagy növényevők természetesen jelentősen alakítják környezetüket. Ramirez, Jansen és Poorter nagy szakirodalmi áttekintése szerint magas állománysűrűségnél a vadon élő patások komolyan befolyásolhatják az erdők felújulását, szerkezetét és fajösszetételét. A szarvas megeszi a növényeket, mert szarvas, és ebből nagy létszám esetén jelentős ökológiai hatás következhet.
De az, hogy valaminek nagy hatása van a környezetére, még nem jelenti automatikusan, hogy „túl sok” van belőle. A „túl sok” már valamilyen mércét feltételez. A magyar vadgazdálkodási tervekben például meghatározható egy fenntartandó alsó és egy, az élőhelyet még nem veszélyeztető felső állománynagyság. Ezek a számok tájegységenként jelentősen különböznek. A Pesti-síksági tájegységben például a gímszarvas esetében háromszáz és ötszáz egyed szerepel, másutt egészen más értékekkel találkozunk.
Ezeket a számokat nem a természet írta fel valahová. Meghatározásukban szerepet játszik az erdő állapota, a mezőgazdasági és erdei vadkár, a korábbi elejtések, az állomány becsült nagysága, a természetvédelmi célok és különféle gazdálkodási szempontok. Ráadásul maguk az alapadatok sem mindig bizonyosak. Egy tájegységi terv például arra jutott, hogy a tényleges gímszarvasállomány akár a jelentett létszám négyszerese-ötszöröse is lehetett. Ezért tudományosan pontosabb volna azt mondani: „Ennyi szarvas mellett nem tudjuk fenntartani azt az erdőállapotot, amelyet szeretnénk.” Ebben már nincs semmi rejtély. Csakhogy rögtön felmerül egy másik kérdés: miért éppen azt az erdőállapotot szeretnénk?
A természet ugyanis nem állapot, hanem történet. Erdők nőnek fel és pusztulnak el, tisztások keletkeznek, cserjések záródnak, nagy növényevők megjelennek és eltűnnek. A rewilding egyik fontos felismerése éppen az, hogy a természetvédelmet nem feltétlenül egy kiválasztott történelmi pillanat rekonstruálásaként kell elképzelni. Bizonyos megközelítések inkább a természetes folyamatok működését próbálják helyreállítani, és nem határozzák meg előre pontosan, milyen állapothoz kell végül eljutnia az élőhelynek.
Ha tehát egy erdőben sok szarvas él, lehetséges, hogy bizonyos fák kevésbé tudnak felújulni. Lehetséges, hogy az erdő ritkul, cserjésedik vagy más fajösszetételűvé válik. Ez súlyos természetvédelmi veszteséget is okozhat. De azt sem mindig tudjuk előre, milyen rendszer alakulna ki évtizedek múlva, ha hagynánk működni ezeket a folyamatokat.
A változás tény. Hogy a változásból melyiket nevezzük romlásnak, ahhoz már értékrendre van szükség. És ezen a ponton érkezünk el a vadgazdálkodási gondolkodás egyik érdekes vakfoltjához. A tervekben szerepel az erdő, a mezőgazdasági kár, a vadeltartó képesség, a teríték, az állománynagyság, a szaporulat és még a trófea minősége is. De meglepően könnyű elveszíteni belőlük magát a szarvast.
Pedig egy szarvas nem valamiféle erdei termelési egység. Nem ugyanaz a dolog történik, amikor egy táblázatban az állomány nagyságát ötszázzal csökkentjük, mint amikor ötszáz élő állatot megölünk. Az emlősök tudatos élménye mellett ma erős tudományos érvek állnak. Az állati viselkedéssel foglalkozó kutatók széles körben tulajdonítanak érzelmeket és tudatosságot az emlősöknek. Egy szarvas tehát nemcsak egy faj képviselője. Van saját tapasztalata a világról. Érez félelmet, keresi a biztonságot, táplálkozik, tanul és kapcsolatokat alakít ki. És nem egyedül él.
A gímszarvas társas állat. A tehenek és fiatal állatok csoportokat alkotnak, az anya és borja között tartós kapcsolat van, az állatok felismernek más egyedeket, és életük részben ezek között a társas viszonyok között zajlik. A bikák társas rendszere másképpen szerveződik, de ők sem valamiféle egymástól teljesen független erdei objektumok.
Ha tehát megölünk egy szarvast, nem feltétlenül csak vele történik valami. Maradhat utána borjú, eltűnhet egy megszokott társ, megváltozhat más állatok társas környezete. Ennek jelentősége természetesen esetenként különböző, és nem volna tudományos minden elejtéshez ugyanakkora társas következményt rendelni. De az sem tudományos, ha úgy teszünk, mintha ezek a kapcsolatok nem léteznének.
Ezért különösen furcsa az a nyelv, amely szerint például „ötszáz egyedet ki kell venni az állományból”. Az ember könnyen elfelejti, hogy az ötszáz mögött ötszáz külön élet van. A populáció számára egy állat elvesztése statisztikai esemény. Az állat számára viszont nem az.
Ez a különbség áll a természetvédelem egyik fontos etikai vitájának hátterében. A hagyományos természetvédelem elsősorban fajokat, populációkat és ökoszisztémákat véd. Az állatetikai és compassionate conservation megközelítések viszont arra figyelmeztetnek, hogy közben az érző egyedek érdekei könnyen eltűnnek a számításból. Attól ugyanis, hogy a gímszarvas mint faj nincs veszélyben, a lelőtt szarvas még meghal.
Ez banálisan hangzik, pedig a következménye egyáltalán nem az. A faj fennmaradása nem kompenzálja az egyed elvesztett életét. Ha tízezer szarvasból ezret megölünk, a populáció talán valóban egészséges marad. Az ezer megölt állat szempontjából azonban egészen más eredményt kaptunk.
Felmerül az is, mi történne, ha nem avatkoznánk be. A szarvasállomány természetesen nem növekedhet a végtelenségig. A táplálék mennyisége, a betegségek, az időjárás, a ragadozók és maga az állománysűrűség is visszahat a túlélésre és a szaporodásra. A skóciai Rum-sziget hosszú távon vizsgált gímszarvas-populációjában például a kilövés megszüntetése után az állománysűrűség megduplázódott, majd az ökológiai eltartóképesség körül ingadozott. A populációt egyszerre szabályozhatják felülről érkező és alulról érkező ökológiai folyamatok.
Ez a természetes szabályozás nem feltétlenül kellemes. Az állatok szenvedhetnek az éhezéstől vagy betegségektől, és a növényzet is jelentősen átalakulhat. A „ne avatkozzunk be” ezért önmagában éppúgy nem univerzális megoldás, mint a „lőjük ki őket”.
De amikor az ember meghatározza, hogy egy erdőben pontosan mennyi szarvas élhet, majd rendszeres elejtéssel ezen a szinten tartja az állományt, akkor nem egyszerűen a természetes egyensúlyt állítja helyre. Az ember maga válik a rendszer egyik meghatározó szabályozójává.
Ez azért is érdekes, mert a nagy növényevőállományok kialakulásában emberi tényezők is szerepet játszhatnak: a nagyragadozók hiánya, a mezőgazdasági területeken hozzáférhető nagy energiatartalmú táplálék vagy egyes helyeken a téli takarmányozás. Ha ezek közül valamelyik hozzájárul a nagy állományhoz, különösen nehéz úgy tenni, mintha a probléma egyszerűen az volna, hogy „túl sok lett a szarvas”.
Sara Dubois és munkatársai az etikus vadállomány-szabályozás nemzetközi alapelveiben azt javasolják, hogy ahol lehetséges, először azokat az emberi gyakorlatokat változtassuk meg, amelyek magát a konfliktust előidézik. Szerintük a beavatkozást konkrétan igazolt jelentős kárra és mérhető célokra kell alapozni, nem olyan címkékre, mint a „kártevő” vagy a „túlszaporodott”.
A vadászat természetvédelmi szerepét is ezen a ponton kellene pontosan elválasztani a vadászat egyéb formáitól. Attól, hogy egy adott helyen egy populáció csökkentése bizonyíthatóan segíthet egy veszélyeztetett fajnak, még nem válik minden rekreációs, trófea- vagy gazdasági célú vadászat természetvédelmi tevékenységgé.
És végül van az egészben egy sajátos emberi paradoxon. Mi, emberek megfigyelünk egy másik fajt, és megállapítjuk róla, hogy túl sokan vannak és túlságosan átalakítják az élőhelyüket.
Közben a Sandra Díaz, Josef Settele és Eduardo Brondízio vezetésével készült IPBES globális értékelés szerint az emberi tevékenység a Föld szárazföldi felszínének mintegy hetvenöt százalékát jelentősen átalakította. Lior Greenspoon és munkatársai pedig úgy becsülték, hogy az emberek teljes biomasszája körülbelül háromszázkilencvenmillió tonna, a haszonállatainké mintegy hatszázharmincmillió tonna, miközben az összes szárazföldi vadon élő emlősé mindössze körülbelül húszmillió tonna.
Ebből természetesen nem következik, hogy embereket kellene „gyéríteni”. Éppen ez a lényeg. Ha a „sokan vannak és erősen átalakítják környezetüket” érvet saját fajunk esetében nem tekintjük elegendőnek egyedek megöléséhez, akkor önmagában más érző fajok esetében sem lehet az, különösen akkor, ha már léteznek nem halálos alternatívák a patások létszámszabályozására.
Talán ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy hány szarvas él egy erdőben. Hanem az, hogy miért éppen annyit tartunk elfogadhatónak, milyen természetet szeretnénk létrehozni, milyen bizonyíték alapján akarunk beavatkozni, és milyen erkölcsi alapon döntünk azoknak az állatoknak az életéről, akik történetesen nem tudnak részt venni ebben a döntésben.
A „túlszaporodott” szó erre egyik kérdésre sem válaszol. Legfeljebb azt a kényelmes érzést kelti, hogy a választ már megtaláltuk.