Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyen túl, az óperenciás tenger közepén volt egy sziget. Ezen a szigeten élt egy ember. Volt az embernek egy szántóföldje, azon gazdálkodott, és egy kunyhója, amiben élt. Mindene megvolt: elég étele, itala, és társasága. A sziget tele volt mindenféle állatokkal. Madárdalra kelt és a békák énekére aludt el, naphosszat gyönyörködött a sziget csodálatos élővilágában.
Egy napon az ember gondolt egyet. "Miért ne lehetne nagyobb házam?" - kérdezte magától, és körülnézett, hol talál faanyagot az új házhoz. A szántóföldje mellett, pont a sziget közepén volt egy ezeréves, öreg, odvas tölgy: a legnagyobb fa a szigeten. Az odvában egy bagolypár lakott. Az ember hozta a fűrészt, és elkezdte kivágni az öreg tölgyet. A baglyok kétségbeesetten repkedtek a fa körül, de hiába. A fa recsegve-ropogva kidőlt, törzséből gerendákat, ágaiból deszkákat fűrészelt, és egy-kettőre elkészült az új ház. Az ember elégedetten hátradőlt az öreg tölgyből készített ház új hintaszékében, a gyöngybaglyok pedig elköltöztek a szigetről.
Teltek-múltak az évek. Az ember szántott, vetett, aratott, de a termény egyre kevesebb lett, a szántóföldjét ellepték a pockok és megették a termés nagy részét, mert nem voltak már baglyok, akik megették volna a pockokat. Elkezdte hát lecsapolni a mocsarakat, hogy még nagyobb szántóföldje legyen. A békák fejvesztve menekültek a szigetről, és többé vissza sem tértek.
Az ember esténként már nem hallgathatta a békák altató énekét. A lecsapolt mocsarak miatt a szántóföljei idővel kezdtek kiszáradni. Az egykor gazdag termőtalajt kimosta az eső, a homokot felkapta a szél, és vitte mindenfelé. Az ember kénytelen volt felégetni az erdőket, hogy meg tudja termelni a napi betevőjét, mígnem egyetlen árnyékot adó fa sem maradt, csak a perzselő napsütés. Az erdővel a madarak is eltűntek a szigetről, és örökös csend lett.
Az ember kezdetben élvezte a csendet, aztán lassan, észrevétlenül kiüresedtek a mindennapjai. Reggel nem volt, aki keltse, este nem volt mire elaludjon. Az egykor élettel teli mocsarak és erdők helyét átvette a száraz sivatag. Az embernek el kellett hagynia a szigetet. De nem volt fa, amiből hajót építhetett volna, ezért kénytelen volt lebontani a házat, amiben lakott, és abból megépíteni a hajót. Az ember tengerre szállt, és örökre elhagyta a szigetet.
Teltek-múltak az évek, évtizedek, évszázadok. Egyszer arra tévedt egy madár, csőrében egy maggal, ami lepottyant a sziget közepére, pont oda, ahol egykor az ezeréves tölgyfa állt. A mag egy tavaszi záport követően kicsírázott, és fává cseperedett, amely árnyékot adott az arra tévedő többi madárnak, akik újabb magokat hoztak, amelyekből újabb fák nőttek. A sziget lassan újra megtelt élettel. A partra hajóroncsok darabjai vetődtek, amelyeken mindenféle szárazföldi állatok utaztak. Ők is birtokba vették új otthonukat. Az erdő lassan beborította az egész szigetet. Évszázadok múlva egy bagolypár is megjelent, és beköltöztek a sziget közepén álló ezeréves tölgy odvába. Az élet újra felvirágzott az ember nélküli szigeten, visszanyerte eredeti gazdagságát, és többé nem háborgatta senki emberfia.
