A Nap ragyogása

A Nap ragyogása

Nagyon-nagyon régen, mindennek a kezdetén, a Nap megkérdezte a bolygókat, hogy kinek a ragyogása a legszebb a világon? A Föld, a Hold és a többi bolygó mind egyetértettek abban, hogy a Nap tündöklésénél nem létezik szebb dolog. Erre a nap nagyon elszomorodott. Mindennél jobban szerette volna látni saját ragyogását.

Telt-múlt az idő, és a Nap egyre szomorúbb volt, és minél kedvetlenebb lett, annál halványabbá vált a fénye. A Föld átérezte a Nap bánatát és az Üstökös segítségét kérte, aki éppen arra járt. Az Üstökös megszánta a Napot, jeget szórt a Földre, ami a Nap halványuló fényében megolvadt, és vízzel árasztotta el a Föld alacsonyabb vidékeit. Az így keletkezett hatalmas óceánok tükrében a Nap végre megpillanthatta a tükörképét, amitől jókedvre derült, és újra a régi fényében tündökölt.

A szél azonban megirigyelte, hogy a Nap láthatja magát, ő meg nem. Hiszen a szél átlátszó. Bosszúból égtelen süvítésbe kezdett, és feborzolta a Föld óceánjait, annyira, hogy a Nap már nem láthatta a tükörképét. A Föld haragra gerjedt, látva, hogy mit művelt, ezért hatalmas hegyeket emelt, hogy lelassítsa az irigy szelet. Az óceánok egy része így újból tükörsímává változott, és a Nap újra láthatta saját ragyogását, ami a legszebb volt a világon.

A Föld hegyei olyan magasra nyúltak, hogy a csúcsaik fáztak a szélben. A Föld ezért hósapkákkal fedte le őket. A hegycsúcsoknak a hósapkák alatt annyira melegük lett, hogy elkezdtek verejtékezni, és így jöttek létre a patakok és a folyók, amelyek gyönyörű mintázatokat rajzoltak az egyhangú síkságokba. A Föld tele lett díszekkel, és szerette volna másoknak is megmutatni, de senkit sem érdekelt. Bolygótársai messze voltak, a Nap pedig naphosszat csak a tükörképét nézte. Arra járt az Üstökös, aki megsajnálta, ezért hozott neki egy kísérőt: a Holdat, akinek annyira tetszett a Föld örökké változó és megújuló arca, hogy nem tudott betelni vele.

Múltak az évmilliók, és a Föld mégis kezdte magát egyedül érezni. Hűséges kísérője, a Hold nagyon szótlan volt, nem bizonyult jó társaságnak, a többi bolygótársához csak ritkán került közel, a Nap pedig leginkább a saját ragyogásával volt elfoglalva. Az arra járó Üstökös látta ezt, és megszánta a Földet, ezért az Élet morzsáival szórta meg a tengereit, amelyek a Nap melengető fénye hatására összeálltak, és megjelent a Földön az Élet. A Föld többé nem volt egyedül: milliónyi élőlény nyüzsgött a tengereiben, a szárazföldjein és utazott a szelek szárnyán. Közben mindegyikük a Napot csodálta. A Nap meglátta a rengeteg csodálkozó szempárt a Földön. Már nem érdekelte a saját ragyogása, örömét lelte a sok csillogó tekintetben, mosolyra fakadt, és beragyogta az életüket.

Free Joomla templates by Ltheme